- Kis szekund! – kiáltotta Mirella, az énektanár. Megkoppintotta a hársfa ágát, és bosszúsan nézett a rigó gyerekre. – Ricsi, te már megint nem gyakoroltál. Mit csináltál tegnap délután?
- Játszottam a testvéreimmel, Mirella néni – motyogta restelkedve a kis rigó.
- Kisfiam – sóhajtott a tanár -, ideje van a játéknak, és ideje van a munkának is.
Elgondolkodva nézett rá.
- Neked gyönyörű hangod van, Ricsi. Ha felnősz, te lehetsz a legszebben éneklő rigó. De ahhoz sok-sok munka kell. Érted?
- Értem, Mirella néni.
- Most eredj, és addig gyakorolj, amíg nem megy tökéletesen.
- Igen, Mirella néni. Csókolom.
Azzal behúzott nyakkal elsomfordált.
Szégyellte magát. Pedig nagyon szeretett énekelni. Az volt az álma, hogy ha nagy lesz, a legmagasabb fa csúcsán énekelve minden reggel ő ébreszti majd a tisztás lakóit.
Elszontyolodva letelepedett egy ágra a fehér nyírfán, és gyakorolni kezdett. Egyszer csak valami mozgást látott a szeme sarkából. Jobban odanézett. Három pár fényes kis gombszem bámult rá a fűből.
- Hát ti kik vagytok? – kérdezte Ricsi a borzas tollú kismadarakat.
- Pacsirták – felelték – Itt lakunk, látod? Ott a galagonyabokor alatt van a fészkünk.
- És… mit kerestek ott a földön?
- Hát, még nem tudunk repülni – nevetgéltek a pacsirták. - Csak úgy szaladgálunk, nézd.
Azzal a három kismadár egymást lökdösve vidáman nekilódult. Botladoztak, orra estek, bukfenceztek. Ricsi sosem látott még ilyen mulatságos futóversenyt. Felkacagott. Aztán örömében trillázni kezdett.
- Nagyon szépen énekelsz – ámultak a fiókák. – Énekelj még, jó?
- Jól van.
Ricsi másnap is ott énekelt a nyírfán, a kis pacsirták pedig áhítattal hallgatták. Amikor végzett a gyakorlással, leszállt közéjük, és együtt bukfencezett, meg szaladgált velük.
Harmadnap, amikor közeledett a nyírfa felé, látta, hogy sűrű füst gomolyog a tisztás fölött. Egy ott felejtett, törött üvegdarab összegyűjtötte a napsugarakat, és lángra kapott a száraz fű. Ricsi megijedt.
- Mi lehet a pacsirtákkal? – gondolta. Leszállt a nyírfa legalsó ágára, és a nyakát nyújtogatva próbálta felfedezni őket. De a sűrű füstben semmit sem látott. A tűz pedig közeledett.
- Talán a fészküknél vannak, a galagonya alatt.
Odarepült. Olyan alacsonyra ereszkedett, amennyire csak bírt, de így sem látta a kismadarakat.
Aztán meghallotta a bokor alól az ijedt hangjukat.
- Hé, pacsirták – szólt le nekik. – Gyertek innen gyorsan. Túl közel vagytok a tűzhöz. Majd én mutatom az utat.
- De semmit sem látunk – siránkoztak a fiókák. – Olyan nagy füst van.
- Gyertek a hangom után. Mit énekeljek?
- Azt a szépet, tudod, azzal a sok trillával.
Ricsi rázendített, és énekelt teli torokból. Addig énekelt, amíg a kismadarakat jó messzire nem vezette a tűztől. Közben lélekszakadva megérkeztek a pacsirtaszülők is, és szárnyuk alá vették az ijedt fiókákat.
Ricsi köhécselve üldögélt egy darabig a közelben. Fájt a torka a sok énekléstől. Aztán behúzott nyakkal elindult az énekórára. Hogy fog énekelni ilyen rekedten? Megint kikap Mirella nénitől.
Mirella néni gyanúsan fénylő szemmel fogadta.
- Ricsi! Kisfiam! Jól vagy? – kérdezte aggódva. – A szarkától hallottam, mi történt.
Dús keblére ölelte a rigót.
- Derék gyerek vagy, fiam – mondta, és kedvesen rámosolygott.
– Tudod, mit? - tette hozzá. - Ma nem tanulunk. Menjél játszani.
És szeretettel megsimogatta a fejét.
Az öreg keresztes pók megvakarta a fejét.
- Mi a csudát kezdjek az ifjú Leóval -, gondolta tanácstalanul.
Amália, a húga küldte el hozzá az unokaöccsét, hogy tanítsa meg hálót szőni.
- Tudod, Gáspár – mondta Amália kis sóhajjal -, nincs apja, akitől tanulhatna. Jó gyerek, de álmodozó. Nem olyan, mint a többiek.
- De – tette hozzá -, talán melletted majd megiperedik.
Ám ennek eddig nem sok jelét adta a fiú. Pedig olyan jó kiállású póklegény. Hosszú karmai vannak, ami kiváló a hálószövéshez, és jó széles a potroha, amiből a pókfonál jön. Kifejezetten hálószövő alkat. Akkor mi lehet a baj, töprengett Gáspár.
Oldalra sandított, a galagonya bokor ágán gubbasztó unokaöccsére. Most is csak üldögél, és bámul maga elé. Pontosabban, azt a szép lila harangvirágot bámulja ott a tisztás szélén. Mintha még sosem látott volna ilyet.
- Leó! – szólította meg.
A fiú összerezzent, aztán kelletlenül a nagybátyja felé fordult.
- Tessék, Gáspár bácsi.
- Fiacskám, nem akarnál gyakorolni egy kicsit? Hátha belejössz. Van még régi lyukas hálóm bőven, amit megfoltozhatnál.
- Ügyetlen vagyok, Gáspár bácsi – felelte Leó -, nem tudok hálót foltozni.
Elszontyolodva tette hozzá.
- Múltkor is milyen csúnya lett. Ráadásul én is majdnem benne ragadtam.
Azzal lehorgasztotta a fejét.
Ez igaz. Gáspárnak kellett kiszabadítania. Ilyet sem pipált még. Pók, aki benne ragad a saját hálójában. Hát mivé lesz a világ?
- Jól van – legyintett lemondóan. – Akkor csak nézelődj. Én meglátogatom Kaszás pók barátomat a ligetben. Úgy elverem dominóban, hogy csak úgy pislog majd.
- Igaz – tette hozzá csendesebben –, eddig még mindig ő vert el engem. De ma én fogok győzni, érzem a csápjaimban.
Azzal büszkén felszegte a fejét.
Leó figyelte, amint a nagybátyja távolodik. Hirtelen arra gondolt, talán most megpróbálhatná. Eddig még senkinek sem mert beszélni az álmáról. Így is gúnyolták. De érezte, hogy tudna ő hálót szőni, tudna bizony, csak nem olyat, mint a többiek. Azért volt olyan ügyetlen, mert nem volt hozzá kedve, hogy öreg hálókat javítgasson. Ő alkotni akart. Olyan hálót szőni, amilyet még nem látott a világ.
Egészen izgatott lett. Egy darabig csak téblábolt, aztán merészen belevágott.
Az elején úgy csinált mindent, ahogy Gáspártól látta: hosszú szálat feszített ki két ág között, aztán megcsinálta a háló keretét. Ezután jöttek a küllők.
Kicsit távolabbról kritikusan megszemlélte.
- Elmegy – gondolta.
És akkor igazából nekilátott. Megszűnt körülötte a világ. Megszállottan szőtte a hálóját, és amikor kész lett, fáradtan megtörölte a homlokát.
- Azannya, púpos! – harsant fel mögötte egy kiáltás. – Leonárd, ó, de szép hálót szőttél, fiam.
Gáspár tátott szájjal bámulta az unokaöccse alkotását.
A háló olyan volt, mint valami finom csipke, a közepében pedig – ó, a közepében ott díszelgett a szép lila harangvirág képe.
- Művész vagy, fiam. De az ám. Megmondom anyádnak, írasson be a Pókművészeti Akadémiára. Én állom a taníttatásodat. Ezt a kincset fejleszteni kell. Büszke vagyok rád, Leó.
- Köszönöm, Gáspár bácsi – felelte fülig érő szájjal Leó. - A keretet úgy csináltam, ahogy tanította.
- Láttam, fiam, csak nem akartam mondani. – legyintett az öreg. - Olyan, mint a szénaboglya.
- De hát – tette hozzá kacsintva – nem lehet minden tökéletes.
És vigyorogva hátba veregette Leót.
VÉGE
A vörösbegy meg a párja felborzolt tollal gubbasztott a bükkfa ágán. Szomorúan nézték a földön heverő, megtépázott fészküket, benne a törött tojásokkal.
Nagy vihar volt az éjjel. A szél körbetáncolt a tisztáson, aztán beszökött a fák közé. Megtépázta a fák üstökét, ágakat tördelt, és lehajította a földre a vörösbegyek fészkét. Annak a romjaira meredt most a két madár.
- Lett volna szép, csicsergő lányunk – sóhajtott Valér.
- Meg szép, erős fiaink – tette hozzá Olga.
Sóhajtottak, és vigasztalóan egymáshoz simultak.
A kakukk egy közeli fa lombja mögé rejtőzve nézte őket. Sajnálta őket. De nem időzött sokáig, mert neki is nagy gondja volt, úgyhogy nyugtalanul tépelődve hamarosan tovább állt.
Amikor néhány nap múlva megint arra vetődött, a két vörösbegy már újra felépítette a fészkét. Üresen tátongott, a két lakó bizonyára eleség után járt.
- Nekem is mennem kéne – gondolta a kakukk. – Ideje volna elindulnom a nagy útra.
Várta a napfény, a barátok, a gondtalan élet. Csakhogy… csakhogy nem mehetett. Egy tojás érlelődött benne, egy fióka. Akit fel kellene nevelnie.
- Ó, de hát milyen anya lennék én? – töprengett lemondóan. – Könnyelmű, felelőtlen. Nem vagyok kész még az anyaságra.
Tekintete az üresen álló fészekre vándorolt.
- Jobban járnál te kis fióka az olyan szülőkkel, mint ők – gondolta. – Ők bezzeg milyen boldogok lennének veled.
Elkerekedett a szeme, amint eszébe jutott a megoldás.
Körülnézett. Nem látott senkit a környéken. Beleröppent az üres fészekbe, és lerakta a tojását.
- Jobb lesz így mindenkinek.
Egy pillanatig nézte a fészek közepén heverő tojást, aztán tovább hussant. Eltűnt örökre a fák lombjában.
Amikor a két vörösbegy hazaért, csak ámult. Alig hittek a szemüknek.
- Lesz szép csicsergő kislányunk – mondta boldogan Valér.
- Vagy szép erős fiunk – tette hozzá örömtől fénylő tekintettel Olga, és azonnal óvón betakargatta a tojást.
Fiuk lett. Egy szép, nagy, erős fiú. Aki egy napon megkérdezte:
- Anya. Én miért vagyok másmilyen, mint apa meg te?
Olga félt ettől a kérdéstől az első perctől kezdve. Valérral összenéztek, és bátorítóan közelebb húzódtak egymáshoz.
- Marci – mondta Olga. – Mi ajándékba kaptunk téged. Te vagy a mi csodálatos ajándékunk.
- Jaj – mondta rosszat sejtve a bodobács, és lezökkent egy fűcsomóra.
- Drága Rozáliám -, szólt a közelben sütkérező arájának -, nézz csak oda. Te is azt látod, amit én?
Rozália arra fordult, amerre a bodobács csápja mutatott. Egy darabig csak nézelődött, aztán azt mondta:
- Jaj.
Azzal ő is lehuppant Bódog mellé. És szomorúan nézték, amint a tücsök feléjük biceg.
- Mi történt veled, Tücsök koma? – kérdezte Bódog, amikor a tücsök odaért.
- Ó –, sóhajtott a tücsök –, sportbaleset. Átszökkentem egy toboz felett, de olyan szerencsétlenül értem földet, hogy megrándítottam a bokám.
- Fáj? – kérdezte együtt érzően Rozália.
- Nem kismiska, az biztos – felelte a tücsök.
- De nem is ez a baj – tette hozzá elszontyolodva. – Hanem az, Bódog, hogy így nem tudok hegedülni a lagzitokon. Haj, haj.
- Haj, haj – sóhajtott a bodobács is, és bánatosan lekonyult a csápja. Aztán csak ültek hárman, és felváltva sóhajtoztak.
Egy közeli lapulevél árnyékában hűsölt Csiga Béla, és Szepi, a lepke.
- Hallottad? – kérdezte a barátját Szepi.
- Aha – mondta a csiga. – Szegény tücsök.
- És szegény Bódog. Hát miféle lagzi az, ahol a vőlegény nem tudja megtáncoltatni a szép arát?
Összenéztek.
- Gyere, beszéljünk velük. Hátha tudunk segíteni.
Odamentek, ahol a tücsök üldögélt a két bodobáccsal.
- Hallottuk, mi történt – mondta nekik Szepi. – Nagyon sajnáljuk
- Mi is, Szepi, mi is – felelte elszontyolodva Rozália.
- Esetleg – folytatta a lepke - megkérdezhetnénk pár ismerőst. Hátha lesz valakinek egy jó ötlete. Hogy mégis legyen zene a lagzitokon.
Összenézett Bódog és Rozália.
- Ez jó volna – bólogattak felvidulva.
- Hívjátok a barátokat – javasolta Szepi. - Én is szólok mindenkinek, akit megtalálok.
- Te meg, csiga – fordult Bélához -, szaladj el Hektor úrért.
- Futok – mondta a csiga, és sebesen elindult.
- Találkozzunk a nyírfánál, a tisztás szélén – kiáltott vissza röptében Szepi.
A fehér törzsű nyírfa árnyékában hamarosan összegyűlt sok barát és ismerős. Legutoljára Hektor úr, a hőscincér érkezett meg, nyomában a lihegő csigával.
Bódog elmesélte nekik, mi történt a tücsökkel
- És ha nem találunk ki valamit, nem tudunk táncolni a lagzimon – tette hozzá.
Mindnyájan eltöprengtek.
A csiga tekintete egyszer csak megakadt Sziszin, a szöcskén.
- Sziszi – kiáltotta örömmel. – Te nagyon hasonlítasz a tücsökre. Nem tudnál te hegedülni?
A tücsök elnézően mosolygott.
- Öööö – válaszolt Sziszi -, nem gondolnám. Én nem kaptam zenei nevelést. Legfeljebb a mezei poloskák nótáját tudnám elhúzni.
Katica elmosolyodott, a poloskák pedig úgy tettek, mintha meg sem hallották volna.
- Deeee – tette hozzá Sziszi segítőkészen – esetleg akrobata mutatványokkal szórakoztathatnám a násznépet. Ugrani aztán igazán jól tudok.
Azzal büszkén kidüllesztette a mellét.
- Mit szólnátok a békakórushoz? Azt hallottam, fuvoláznak – szólalt meg izgatottan a méhecske.
- Ó, tényleg – helyeseltek többen is. – A békák.
- Deeee… - mondta Rozália – Nem egyhangú az egy kicsit, amit fújnak? Brekeke, brekeke, és aztán megint csak, brekeke? Hát mit lehet erre táncolni?
- De azért jó ötlet volt, méhecske – fordult hozzá kedvesen. – Köszönjük.
A méhecske arca ragyogott a büszkeségtől.
- Éééés aaaa… kezdte Pepe, a legidősebb mezei poloska, de aztán elhallgatott, nyugtalan pillantást vetve a hőscincérre.
- Ne félj, Pepe, nem harapom le a fejed – mondta neki a hőscincér. – Mit akarsz mondani?
- Hááát, hogy mondjuk aaa… szóval a muslincák. Igen szépen énekelnek, és nem is mindig ugyanazt, ahogy a békák.
- Ez igaz – tanúsította a bodobács. – Magam is hallottam múltkor, amikor a….
Elhalt a hangja, amint a tekintete találkozott a hőscincér pillantásával.
- Nem jó ötlet – motyogta halkan.
- Hát miért? – kérdezték a poloskák.
- Öööö, hát mert ők csak akkor danolnak, amikor spiccesek.
- Nem baj. Legfeljebb keresünk nekik valami erjedt gyümölcsöt – mondta Pepe.
- Nem javasolnám – jegyezte meg halkan az egyik öccse.
- Mi van?
- A mamájuk nem örülne.
- Aaa… jaj – csak most esett le Pepének a tantusz.
- Az ám, jaj – jegyezte meg Bódog. – Kicsi asszony Muslincáné, de nagyon szigorú. Én nem haragítanám magamra.
A hőscincér bólintott.
- Magam is így vagyok vele – mondta kissé restelkedve.
- Hát akkor nem lesz zene? – kérdezte elszontyolodva Katica. – Én úgy szerettem volna egy jót táncolni a lagzitokon, Bódog. Hát ez nagyon szomorú.
- Igen, igen – szólalt meg hirtelen a fejük felett a szajkó, aki véletlenül vetődött arra. – Nagyon szomorú, bizony. Én is nagyon vártam már a lagzitokat, Bódog.
- Szerettem volna hallani a tücsök hegedülését – tette hozzá. – Mert azért csak az az igazi. Az a szép tücsökzene. Amikor a tücsök úgy rákezdi, hogy, hogy is, hát valahogy így…
És a tisztáson felharsant a tücsökzene. Tisztán, gyönyörűen. A szajkó még cifrázta is, pont úgy, ahogy a tücsök szokta, még az apró kis zizzenéseket is beletette, ahogy néha a tücsök szárnya rezzent.
Nagy csend lett. A tücsöknek leesett az álla. Mindenki ámulva nézte a szajkót.
- Mi van? – kérdezte a szajkó zavartan. – Mit bámultok?
- Szajkó – lépett elő kissé kábán a tücsök. – Ez nagyon szép volt. Én ezennel tiszteletbeli tücsökké avatlak. Te fogsz zenélni Bódogék lakodalmán.
- Mit szóltok? – kérdezte a bodobácsok felé fordulva.
- Szóhoz sem jutok! – kiáltotta Bódog, Rozália pedig szinte sírt örömében.
Bódog a barátaik felé fordult.
- Mindenkit várok szépséges Rozáliámmal holnap délben a lagzinkba. – jelentette ki fülig érő szájjal. - Estig ropjuk.
- Vagy, amíg a madár bírja – tette hozzá, és a szajkóra kacsintott.
Mókus Rézi kérdőjellé görbült farokkal ült a tölgyfa ágán, és magában motyogott.
- Szóval, az a magas nyírfa… vagy az a magas bükk? Vagy esetleg ott az a lucfenyő…?
A szarka az ág végére telepedett, és egy darabig csak figyelt. De aztán nem bírt a kíváncsiságával.
- Mit csinálsz, Rézi? – kérdezte.
- Áh -, legyintett a mókus mérgesen. – Áh. Ne is kérdezd.
A szarka türelmesen várt. Tudta, milyen pukkancs természetű a barátja.
A mókus kis idő múlva szusszant egyet, és magyarázni kezdett.
- Azt tudod, hogy ősszel eleséget gyűjtök télre.
- Tudom hát. Mondtam is már, jobban járnál, ha rendesen végig aludnád a telet. Nem kellene gyűjtögetned.
- Lárifári! – mondta Rézi, az öklével hadonászva. - Most nem erről van szó.
Magában dohogott egy darabig. A szarka közben a csőrét tisztogatta a fa kérgén. Aztán a mókus folytatta.
- Szóval, eleséget gyűjtök. Makkot, diót, fenyőtobozt, ilyeneket. És jól elrejtem. Beásom az avarba. Vagy mondjuk…- tette hozzá -, eldugom egy faodúba.
- Aha!
A szarka hallgatott egy kicsit. Gondolkodott. Aztán óvatosan megkérdezte.
- És miért is rejted el?
- Hogyhogy miért? – fortyant fel a mókus. - Hát hogy más ne találja meg!
- Ahaaaa! Már értem. Hát ez nagyon okos dolog. Okos vagy, mókus.
És a szarka rámosolygott a barátjára.
- Dehogy vagyok, dehogy vagyok! – jajdult fel Rézi. – Hát mindig elfelejtem, mit hová rejtettem. Nézem itt a fákat, és próbálok emlékezni, hogy az a bükk volt, vagy az a nyír…, vagy az a szép sudár lucfenyő…de nem emlékszem.
Kicsit hallgatott.
- És ez van minden évben. Elrejtem, és nem találom. Nem találom se a diót, se a makkot, se a fenyőtobozt. Érted? – fejezte be szomorúan.
A szarka nem tudta, mit mondjon. Együtt érzőn hallgatott. Aztán támadt egy ötlete.
- Te, Rézi, hát segítek én neked megkeresni, amit eldugtál - javasolta. - Nézzük meg azokat a fákat. Kezdjük, mondjuk a nyírfával.
Elindultak. A fák fölött repült a szarka, a mókus pedig nagyokat szökkenve, ágról ágra lendülve követte.
Út közben megpihentek egy vén gesztenyefán.
- Nézd csak, Rézi! – mutatott hirtelen a szarka egy terebélyes hársra. - Ilyet sem láttam még.
A hársfa tövében kis tölgyfa sarjak nőttek.
- Tölgyet hajt a hárs? Ki látott még ilyet?
Nézte Rézi, nézte, aztán felnevetett.
- Hihihi, nahát! Ez az a makk, amit két éve ástam el! És aztán nem találtam. Milyen szépen kihajtott. Nahát.
Rákacsintott a szarkára.
- Ültettem az unokámnak tölgyfát.
Azzal indultak volna tovább. A mókus már éppen el akart rugaszkodni a vén gesztenyéről, amikor észrevett egy jókora odút a fa törzsén.
- Szarka, várj egy kicsit! – kiáltotta. – Emlékszem erre az odúra. Azt hiszem, ide is raktam valamit.
- Hát nézd meg, Rézi!
Mókus Rézi felfutott a gesztenyefa törzsén, és nagy lendülettel bevetette magát az odúba.
- Jaj! – visított fel aztán, és hátraugrott, a fejét tapogatva.
- Jaj! – visított fel valaki az odúban is.
Aztán kikukkantott Mókus Marci a fejét fogva.
- Égszakadás, földindulás, fejemen egy nagy koppanás! – kiabálta.
- Marci, te vagy az? – kérdezte Mókus Rézi. – Mit csinálsz itt?
- Hát én éppen kifelé mentem volna, amikor valaki hirtelen fejbe vágott.
- Én meg éppen befelé mentem volna, amikor valaki engem is fejbe vágott – jegyezte meg Mókus Rézi.
Elképedten bámultak egymásra.
Aztán nevetni kezdtek.
- Höhö, hát mi egymást vágtuk fejbe – mondta Marci. – Összekoppantottuk a fejünket. Höhö.
A két mókus jót nevetett.
- De mit csinálsz ebben az odúban? – kérdezte aztán Mókus Rézi.
- Áh – legyintett Mókus Marci. – Áh! Ne is kérdezd.
A szarka vidáman kurjantotta.
- Marci! Csak nem? Te is?
Rézi pedig csillogó szemmel megkérdezte tőle:
- Csak nem a téli eleséged keresed? Talán elfelejtetted, hova dugtad ősszel?
Marci szégyenlősen bólintott.
- Igen. És ez van minden évben. – suttogta. - Nagyon feledékeny vagyok
- Ne búsulj, Marci – vigasztalta Mókus Rézi. – Nem te vagy az egyetlen.
- Hogyhogy? Te is, Rézi? – pillantott rá Marci felvidulva. – Csak nem?
És szívből nevetni kezdtek. Addig viháncoltak, míg végül lepottyantak a fáról. A fa tövében aztán elterültek, és kézzel-lábbal kapálóztak nagy jókedvükben, beásva magukat az avarba. Egyszer csak Rézi felkiáltott.
- Hé! Mi ez?
Hirtelen felült. Egy tobozt szorongatott a kezében.
- Toboz? A gesztenyefa alatt? – kérdezte ámulva a szarka. – Hogy lehet az?
- Itt is van – szólalt meg Marci, beletúrva az avarba. – És még itt is van egy csomó!
A két mókus lázasan kotorászott a fa tövében.
A szarka hirtelen felvihogott.
- Ajjaj, Rézi, megvan a raktár. Hát ide ástad a tobozokat!
Letottyant melléjük az avarba.
- De most már egyétek meg mókusok ezt a sok tobozt gyorsan, mielőtt kihajt belőle egy hatalmas fenyőerdő.
És úgy kacagott, hogy még a könnye is kicsordult.
Napóleon, a csíkos vadmalac nyugtalanul fészkelődött a vackán. Éhes volt. Ez nála nem volt nagy csoda, mert Napóleon állandóan tudott volna enni. Pedig a falánksága miatt már sokszor került kellemetlen helyzetbe.
Például legutóbb is, amikor Bagoly a mérgező növényeket mutatta meg nekik a tisztás körül.
Napóleon az elején még nagyon figyelt, mikor a fura nevű csattanó maszlagról, meg a bolondító beléndekről volt szó. Igaz, amikor Bagoly a koloncos bajmócát mutatta nekik, Napóleon már nem bírt a jókedvével. Nyuszi Pankával, meg a legkisebb sün gyerekkel hanyatt vetették magukat a fűben, és jobbra-balra gurultak a nevetéstől.
- Koloncos bajmóca! – kiabálták. – Koloncos bajmóca!
Úgy viháncoltak, hogy még a szigorú Bagoly is elmosolyodott.
Ezután következtek a gombák, és ekkor kezdődött a baj. Napóleon ugyanis megéhezett a sétában. És amikor a légyölő galócához értek, ő már nem figyelt a magyarázatra. Csak a fehér pettyes piros kalapot látta, és a finom gomba illatot érezte, aminek nem tudott ellenállni.
Így aztán, amikor Bagoly a magyarázatot befejezve megfordult, és a szárnyával intve azt mondta:
- Íme, ez a légyölő galóca…
Hát, akkor mindenkinek elakadt a lélegzete. Mert ahol az előbb még a pettyes gomba virított a fűben, ott most Napóleon heverészett, jóllakottan szuszogva.
- Jaj, jaj, megetted a légyölő galócát! Beteg leszel! – kiabált ijedten Nyúl Panka.
- Hívjuk gyorsan Harkály doktort! – mondta Süni.
És nagyon rémülten néztek.
De Bagoly megnyugtatta őket.
- Szerencsére ez az egyetlen olyan mérgező gomba, ami a vaddisznóknak nem árt. Hanem azért… - tette hozzá szigorúan – nem volt szép tőled, Napóleon, hogy megetted a szemléltető eszközt. Most hogy mutassam meg a többieknek, melyik gombát nem szabad megenniük?
Restelkedett Napóleon, fogadkozott, hogy máskor nem lesz olyan falánk. És igyekezett is betartani. Csak hát…ha éhes az ember…hát nem olyan könnyű.
Napóleon, a vadmalac 2
Napóleon nagyot sóhajtott. Soká lesz még reggel.
Körülötte békésen aludt a családja. Az apja még horkolt is egy kicsit. Neki is aludnia kéne. Napóleon becsukta a szemét. Csakhogy ekkor behunyt szeme előtt megjelent az öreg vadalmafa a patak mellett, aminek az alja tele van hullott gyümölccsel. Napóleon gyomra nagyot kordult. Hát, így nem tud aludni, gondolta szomorúan.
Mi volna, ha elkocogna a vadalmafához, és enne pár szem almát?
A szülei nem örülnének neki, ha egyedül kószálna a tisztáson. Viszont nincs túl messze a patak...
A kis vadmalac vívódott magában.
Végül az éhség győzött. Óvatosan kicsúszott a testvérei közül, és szaporán elindult a tisztáson át.
Már majdnem odaért, amikor denevér suhant el felette. Utána nézett, és ámulva látta, milyen fényesen ragyognak a csillagok.
- Ó…nahát…- bámészkodott Napóleon. Felemelt fejjel, a csillagokat csodálva lépkedett tovább, míg egyszer csak elfogyott a lába alól a talaj, és ő belezuhant egy gödörbe.
- Uiiiii – sivított a kismalac –, jaj, jaj! Segítsen valaki!
De senki sem hallotta. Napóleon végül elcsigázva elaludt a gödör alján, fázósan összekucorodva.
Reggel aztán arra repült a szarka. Ő látta meg a gödörben a kismalacot, akit akkor már órák óta aggódva keresett a családja.
- Kiporolom a frakkját, ha megtalálom – dohogott az apja, a nagy vadkan.
- Jaj, drágám, dehogy porolod, csak meglegyen épségben – csitította a felesége.
Ekkor már mások is segítettek a keresésben. Benéztek minden bokor alá, és minden fatörzs mögé.
Végül nagy cserregéssel megérkezett a szarka, és izgatottan újságolta, hol látta a kismalacot. Megkönnyebbülten szaladtak oda.
- Mamiiii – visított Napóleon –, nem tudok kimászni.
- Kihúzunk, drágám, ne félj.
Tanácskoztak, mit tegyenek. Végül a nyúlnak támadt egy remek ötlete.
- Itt ez a fűzfa. Ha mind rákapaszkodunk az ágára, le tudjuk hajtani Napóleonhoz. Azzal kihúzhatjuk.
Úgy is lett. Napóleon hat kis csíkos testvére, Nyúl Panka, a süngyerek, a mókus, de még a cickány is a fűzfa ágát húzták, míg le nem ért a malachoz.
- Kapaszkodj bele jó erősen! – mondta Napóleon apja, még jobban lehajlítva az ágat.
- Fogom már! – kiáltotta Napóleon.
- Na most, akkor mindenki egyszerre engedje el! – vezényelt a nyúl.
Úgy is lett. A visszacsapódó ág kirántotta a gödörből a kismalacot, aki rövid repülés után elterült a földön.
- Kiporolom a frakkját – dörmögte megkönnyebbülten az apja.
- Napóleon! Kicsikém! – szaladt hozzá boldogan az anyja.
A kismalac feltápászkodott, és leporolta magát. Tett néhány bizonytalan lépést, aztán az anyjához simult.
- Mami – suttogta –, én olyan éhes vagyok!
- Érdekel valakit, hogy miért jöttem az erdőbe? Talán tudtok segíteni nekem – mondta a hullámos papagáj.
A többiek figyelmesen közelebb húzódtak, és Lulu mesélni kezdett.
- Én a városban élek. Eddig egy szép, tágas kalitkában laktam, amelynek mindig nyitva volt az ajtaja, hogy szabadon járhassak ki-be. A kalitkámban volt egy hinta, kis csengő, sőt, még tükröm is volt. Ezt szerettem a legjobban.
- Nem azért, mert piperkőc vagyok – nézett kicsit mérgesen a varjúra, aki szégyenlősen lesütötte a szemét.
- Miért szeretted a tükrödet, Lulu? – kérdezte kíváncsian a mókus.
- Azért szerettem, mert ha belenéztem, olyan volt, mintha volna ott egy másik papagáj. Mintha lenne egy barátom. Mert hiába volt a szép kalitkám, egy kicsit magányos voltam.
Hallgatott egy sort. Hallgattak a többiek is. Aztán Lulu tovább mesélt.
- De pár napja jött egy nagy vihar. A szél felkapta a kalitkámat, és elrepítette. Odalett a hinta, a csengettyű, és a szép tükröm is. Úgyhogy elindultam, hogy megkeressem őket.
- És? Megtaláltad? – szólt közbe izgatottan a vörösbegy.
- A kalitkát megtaláltam, egy magas fa tetején itt a közelben.
- Ó, tényleg! – nyitotta ki fél szemét a bagoly. – Én is láttam. Hát akkor minden rendben is van. Vagy nem?
Nagyot sóhajtott a papagáj.
- A szél szétszórt mindent, ami a kalitkámban volt. Nincs meg a hinta, se a csengő, de ami legjobban fáj, hogy sehol sincs a szép kis tükröm. Azt mindenképpen meg akarom találni.
- Hát, én nem szeretnék senkit megsérteni – jegyezte meg a mókus -, de ha fényes, csillogó dolgokról van szó, legjobb volna talán a szarka segítségét kérni.
- Nem kell személyeskedni – szólalt meg egy magasabb ágon a szarka. – Nem tehetek róla, ha szeretem a fényes dolgokat. Nekem ez a szenvedélyem. Végül is, nem gyűjthetek bélyeget. Nem igaz? Nahát.
- Segítenél nekem? – kérdezte Lulu.
- Naná! Én aztán igazán megértelek. Ami azt illeti, a galagonya bokornál láttam is valamit csillogni. Úgyis meg akartam nézni, mi az. Menjünk oda.
A szarka meg a papagá
j elrepültek a galagonya bokorhoz, és velük tartott a kíváncsi mókus is. Már messziről látták a csillogó valamit az ágakon. Amikor közelebb értek, leesett az álluk.
- Hát, ez nem az én tükröm – mondta Lulu elszontyolodva.
- Hát, nem – felelte a szarka –, de milyen gyönyörű.
- Mi van? – nézett fel a hálójából a pók. - Nem láttatok még pókhálót?
- De, láttunk. Láttunk bizony – mondta a mókus. - Csak nem ilyen fényeset.
A galagonya bokorra szőtt hálót harmat borította. Úgy csillogott a napfényben, mintha tükör lett volna.
- Akkor most nézzétek meg jól, mert nem sokáig lesz ilyen – jelentette ki a pók. – Csak amíg fel nem szárad a harmat.
Bámészkodtak még egy kicsit, aztán elbúcsúztak a póktól.
- Most mi legyen? – kérdezte a szarka.
- Felszaladok arra a magas bükkre – javasolta a mókus – és körülnézek.
A szarka meg a papagáj türelmesen várt.
- Hahó! – kiáltott le a fa csúcsából a mókus. - Ott a tisztás szélénél csillog valami. Menjünk, nézzük meg.
Ahogy közeledtek, Lulu egyre izgatottabb lett. Ez már igazán úgy nézett ki, mint az ő tükre.
Az is volt. Lulu szép kis tükre a fűben hevert, egy harangvirág közelében. Csakhogy… A vízibolhák ifjúsági hoki csapata tartott edzést rajta. Fürgén siklottak a fényes tükrön ide-oda.
- Öööö… hé, ti! – kiáltott rájuk a mókus.
A vízibolhák csapatkapitánya felnézett, és örömmel rikkantott vissza.
- Csak bámultok, mi? Nem hisztek a szemeteknek, milyen remek edzőpályát találtunk magunknak? Készülünk a bajnokságra. Meg is fogjuk nyerni, meglátjátok.
Azzal vidáman kurjantotta a csapatnak:
- Gyerünk, fiúk, csak fürgén. Mutassuk meg nekik!
- Na, igen, csakhogy… – kezdte a mókus, de Lulu intett neki.
- Hagyd csak. Nem veszem el tőlük. Látod, milyen boldogok vele.
- Én nem hagynám ezt a szép kis tükröt – jegyezte meg a szarka. – Olyan szépen csillog. - De hát veled mi lesz? – kérdezte a mókus.
- Tudod, mit? Rájöttem, hogy a tükörnél többet érnek az igazi barátok. És nekem már van kettő. Nem igaz?
- De mennyire! – kiáltotta a szarka. – Gyere, megmutatom a fészkemet. Tele van csillogó dolgokkal. Végre értékeli valaki.
- Gyere te is, mókus – fordult hozzá. – Tudod, hol a fészkem.
És elindultak. A vízibolhák folytatták az edzést, a pók pedig tovább szőtte a hálóját a galagonyabokor ágán.
Csiga Béla unatkozott. Esett az eső, aminek a tisztás környékén egyedül csak a levelibéka örült szívből. A többiek fedél alá húzódtak, és várták, hogy kisüssön a Nap.
Csiga Béla is bebújt a házába, és morcosan hallgatta az eső kopogását. És unatkozott.
Leginkább a cimborája, Szepi, a kócos hernyó hiányzott neki. Ha itt volna, biztos kitalálna valami jó játékot.
Mint amikor először találkoztak.
Csiga Béla szamócázni igyekezett. Nagyon sietett, mert a szamóca volt a kedvenc elesége, és már alig várta, hogy jól belakmározzon belőle. Amikor befordult az utolsó fűcsomó mellett, észrevette, hogy fölötte, egy hosszú fűszálon egy nagyon kócos hernyó igyekszik ugyanoda.
- Szia, Csiga! – rikkantott le a magasból a torzonborz alak. – Versenyezzünk! Ki ér előbb oda?
Azzal mindketten nekilódultak. Csiga Bélának csak úgy lobogott a csápja a nagy sietségtől. De a kócos hernyó sem hagyta magát. Előrefutott a három pár mellső lábával, aztán felpúpozta a hátát, és maga alá húzta a teste többi részét, úgy araszolt előre.
Egyszerre értek volna oda, ha a hernyó végül le nem veti magát a szamócára, így megelőzve a csigát.
- Hékás, vigyázz, majdnem rám estél! – méltatlankodott Csiga Béla, de nevetett a szeme.
Azóta elválaszthatatlan barátok lettek. Még Csiga mama is megbékült a kócos Szepivel.
- Édes fiam, hát legalább a szemedből fésüld ki ezt a sok loboncot –, sóhajtotta neki egyszer – nem látni, melyik az elejed-véged.
- Elég, ha én látok, Csiga mama – felelte huncutul csillogó szemekkel Szepi. - Most például látom ott azt a finom tormalevél csücsköt. Gyere, Béla, versenyezzünk!
És nevetve nekiiramodtak.
De most már elég régen nem járt erre Szepi. És Csiga Bélának nagyon hiányzott a barátja. El is határozta, hogy ha eláll az eső, meglátogatja.
Neki is indult, amint kisütött a Nap. Tudta, hogy egy margarétán lakik, a sombokor közelében. Hosszú volt az út, jól el is fáradt. De végül csak odaért. Lihegve nézett körül. Kereste Szepit, de sehol sem látta. Csak egy fura kis fehér tok lógott a margaréta szárán.
- Hm, hát ez meg miféle? – töprengett Csiga Béla. Toporgott egy darabig, aztán felkiabált a fehér valamire.
- Hahó! Halihó! Van ott valaki?
Először nem történt semmi. Aztán kibújt egy fej a fehér tokból. De nem Szepi feje volt.
- Úgy látszik, elköltözött – morfondírozott magában a csiga. – Azért megkérdezem, hátha tudja ez az illető, hová ment.
- Kérem szépen… - kezdte, de aztán elállt a szava. És csak bámult.
A tokból a fej után előhajtogattak három pár hosszú lábat, és végül kicsusszant egy karcsú test, amelyet valami színes sziromféle vett körül. Aztán a különös jelenség lassan-lassan széthajtogatta a gyűrött szirmokat, amelyekből színes szárnyak bomlottak ki. Egyre jobban széttárta a szivárvány összes színében pompázó szárnyakat, végül párszor megsuhogtatta őket, majd a gyönyörű pillangó fellibbent megpihenni a margaréta szirmára.
- Kezét csókolom, kisasszony – nyögte ki Csiga Béla.
A pillangó lenézett rá, és felkacagott.
- Béla! Elment az eszed? Hát én vagyok, Szepi!
A csiga csak bámult.
- Az nem lehet. Szepi olyan… - mutogatni kezdett a csápjával – szóval olyan kócos volt. Kócos hernyó. Te meg… Hát olyan… lepke vagy. Te nem lehetsz az én barátom.
- Hát hogy tudnánk mi együtt játszani? – tette hozzá szomorúan.
- Ó, csiga. – sóhajtott a lepke, és leszállt a barátja mellé. – Egy kicsit megváltoztam, az igaz, de attól még lehetünk cimborák. Majd én kinézem a magasból, hogy hol van valami finom falat. Igaz, te most már lassabban érsz oda, de tudod, mit? Majd közben vicceket mesélek neked. Jó?
- Igen – derült fel a csiga. – Jó.
- Akkor már indulhatunk is. Látod ott azt a harangvirágot? Mit gondolsz, mi van a tövében?
- Csak nem szamóca? – rikkantotta vidáman a csiga.
- De bizony! Nyomás, csiga! Mutatom az utat.
És a két cimbora vidáman elindult. Ki a földön, ki a levegőben.
Sün Samu vidáman baktatott hazafelé a tisztáson át. Szépen sütött a nap, és a sün fürgén lépdelt. Még valamit dudorászott is az orra alatt.
Hirtelen megbotlott egy gyökérben. A lendülettől felemelkedett a levegőbe, és egy darabig repült, mint a madár. Aztán nagy puffanással földet ért, és kezét-lábát szétvetve elterült a fűben.
- Hűha! – mondta Samu. – Repültem, mint a sas.
Azzal jókedvűen tápászkodni kezdett. Ekkor azonban nagy meglepetésére megszólalt a gyökér, amelyik elgáncsolta. Méghozzá barátja, a sikló hangján szólalt meg.
- Hát, Samu, ez nem volt sssszép tőled, igazán nem – mondta a sikló. – Békésen napozok itt az ösvényen, te meg idejössz, és oldalba rúgsz. Hát milyen dolog ez már?
- Te vagy az, Simon? – kérdezte a sün. – Azt hittem, valami gyökérben akadtam el. Nem láttalak, bocsánat.
- Mondd csak, Samu, nem kellene neked szemüveg? Nem vagyok ugyan akkora, mint egy boa kígyó, de azért csak észrevehettél volna.
- Nincs az én szememmel semmi baj – válaszolt sértődötten a sün. – Csak nagyon elgondolkodtam.
Dohogva ment tovább.
Időközben magasabbra kúszott az égen a nap, és a sün nagyon kimelegedett. Körülnézett, hol szusszanhatna egyet az árnyékban. A sombokor mellett meglátott egy nagy, puha mohaágyat. Odament, és lehuppant rá.
- Jajj, jajj! – visított fel alatta a mohaágy, és ficánkolva ledobta magáról Samut. Az elterült a hátán, és lábával a levegőben kalimpálva igyekezett talpra állni.
- Jaj, jaj, mi volt ez? Földrengés van? - visított ő is közben.
Végre sikerült talpra kecmeregnie. Megfordult, és rémülten összenéztek a nyuszival. Aztán egyszerre kezdtek nevetni.
- Hihihi, te ültél rám, Samu? – nevetett a nyúl. – Hát nem látsz a szemedtől? Hihihi.
- Te vagy az, Nyuszi? Én meg azt hittem, ledobott a hátáról a föld. Höhöhö.
A nyúl elkomolyodott.
- Te Samu, ez így nem mehet tovább – mondta. - Múltkor megráztad a mókust, hogy lepottyanjon a kezéből az alma, mert azt hitted, hogy almafa. És már kétszer is nekimentél a borznak. Meglátod, egyszer még beleesel egy mély árokba, és összetöröd magad.
- Neeem, dehogyis, nem esek sehova – mondta kezével hadonászva Samu.
- Samu – nézett rá szigorúan a nyuszi. – Szemüveg kell neked, és kész.
- Neeem akarooook – tiltakozott elkeseredetten a sün.
- De hát miért?
- Nem akarom, hogy csúfoljanak – susogta Samu.
Ettől egy pillanatra elállt a nyuszi szava.
- Samu – mondta aztán –, itt mindenki szeret téged. Nem fognak csúfolni.
- De – tette hozzá vigyorogva -, aki mégis csúfolni mer, annak behúzok egyet. Jó?
Samu elképzelte a nyulat, ahogy pofonokat osztogat, és ő is elvigyorodott.
- Jó – mondta. - Csakhogy…
- Mi van már megint?
- Hát honnan vegyek szemüveget?
- Nekem van egy ötletem – szólalt meg mögöttük a sikló. – A nagybátyám segíthet.
A három barát elbandukolt a sikló nagybátyjához, a pápaszemes kígyóhoz.
Mikor elmondták neki, mi járatban vannak, örömmel felkiáltott.
- Hát persze, hogy van szemüvegem Samunak. Elraktam az összeset apró kígyó korom óta. Biztos találunk neki valót.
Addig-addig próbálgattak, amíg csak nem találtak Samunak egy tökéletes szemüveget.
- Ó…- mondta Samu, ahogy fölvette a pápaszemet –, nézzétek, ott a tisztás szélén milyen szépen virít a szamóca. Megkóstolhat
nánk.
- Ugye…- tette hozzá aztán kicsit gyanakodva –, nem a róka hever ott? Tényleg a szamócát látom?
A nyuszi meg a sikló összemosolyogtak.
- Igen, Sólyomszem. Jól látod. Menjünk oda.
És békés egyetértésben elindultak, hogy megkóstol
ják a szamócát.
A kaméleon és barátja, a cickány szamócázni igyekeztek a tisztáson keresztül.
A kaméleon eredetileg csak látogatóba jött unokatestvéréhez, a gyíkhoz, de olyan jól érezte magát, hogy itt ragadt. A tisztás körül élő állatok befogadták. Kicsit bolondosnak tartották ugyan, amiért mindenkit amigonak szólított, de szerették, mert barátságos volt és jóindulatú. Igaz, néha a frászt hozta rájuk azzal a tulajdonságával, hogy képes volt teljesen beleolvadni a háttérbe, és láthatatlanná válni.
- Mimikri, amigo – mondta a cickánynak, amikor először tűnt el a szeme elől. – Nagyon vicces dolog, igaz?
A cickány csak dünnyögött az orra alatt valamit. Pontosan nem lehetett érteni ugyan, de a vicces nem szerepelt benne.
Ahogy most a réten bandukoltak, szokás szerint a bőbeszédű cickány vitte a szót. Luluról, a hullámos papagájról mesélt éppen, akivel a kaméleon még nem találkozott. Közben gyors lépteivel le is hagyta komótosan ballagó barátját.
- És akkor képzeld… - mondta, és a válla fölött hátra nézett a kaméleonra.
Vagyis nézett volna, mert közel s távol senki nem volt körülötte.
- Hogy a csudába? – vakarta meg a fejét a cickány - Túl gyorsan jöttem volna?
Tett pár tétova lépést hátrafelé.
- Hoool… vagy? -, fejezte be, átbucskázva a barátján, és elterülve a földön.
- Itt, bocs, kicsit elméláztam, amigo. Ilyenkor nem figyelek a mimikrire.
- Azt látom – morogta a cickány, azzal felállt, és leporolta magát.
- Kicsit körül nézek, merre is van az a szamócás – mondta aztán. – Nézd, ott van egy vakondtúrás, arra felmászok.
A cickány felkapaszkodott a vakondtúrás tetejére, és figyelmesen végig pásztázta a környéket. Igen, ott van az a szép fehér nyírfa, arrafelé kell majd tovább menniük. Már éppen lekecmergett volna, amikor valami fura mozgást vett észre a fűben. Jobban odanézett, és látta, hogy a sikló az. De vajon mit akar… Sebesen siklik a fűben, egyenesen egy... az lehetetlen. Még egyszer odanézett. De először is jól látta. A sikló egyenesen egy fészek felé tartott. Csak nem a tojásokat akarja megdézsmálni? Lehetetlen. Hiszen olyan rendes... De azért... Jobb lesz, ha oda mennek.
A cickány hanyatt-homlok legurult a földre.
- Gyorsan, gyorsan – mondta a kaméleonnak – vészhelyzet van. Meg kell állítanunk a siklót. Siessünk.
Azzal ügetőre fogták.
Eközben a sikló odaért, ahol egy nagyobb fűcsomó alatt egy fészek volt elrejtve, benne néhány tojással. Előbb gyanakodva körülnézett, aztán megnyugodott, amikor nem látott a közelben senkit. Elmosolyodott, és a fészek fölé hajolt, hogy a szájába vegyen egy tojást.
Ebben a pillanatban kinyúlt a semmiből egy kéz, és hatalmas frászt kevert le a siklónak. Az a váratlan támadástól hátrarepült, és estében úgy összetekeredett, hogy csomót kötött a saját derekára.
Mérgesen nézett körül, és a tekintete megakadt a cickányon.
- Te voltál az, cickány? – kérdezte feltápászkodva, és dühösen bogozgatta magán a csomót – Elment az eszed?
- Én voltam az, amigo – vált láthatóvá hirtelen a kaméleon, és büszkén kidüllesztette a mellét.
- Antonio, a védtelenek gyámolítója. Ollé!
- Te nem vagy normális, te Antonio. Hát miért vágtál engem pofon?
- Még kérded, amigo? Hiszen fel akartál falni egy tojást ebből a fészekből.
A sikló közelebb csúszott hozzá, és vészjóslóan belehajolt a kaméleon arcába.
- Igazán? - kérdezte. - Aztán szerinted kinek a fészke ez?
- Ajjaj – szólalt meg a háttérben a cickány. – Rosszat sejtek.
- Sejthetsz is, te félnótás. Ez az én saját fészkem. Vagyis fészkünk az én kedves Szidóniámmal.
- A saját tojásodat akartad megenni, amigo? Hát ez csúnya dolog, nagyon, nagyon csúnya. Nálunk ilyet soha nem tenne egy kígyó. De nem ám. Nem, nem...
- Cickány! Ha ez a zöld Zorró nem fogja be rögtön a száját, nem tudom, mit csinálok vele! De nem lesz benne sok köszönet.
Azzal nagyon csúnyán nézett.
- Ne haragudj, sikló, félreértés volt - mondta a cickány - Deeee… hát a látszat ugye…
- A látszat? Hát mit láttál? 
- Én azt, hogy éppen be akartad kapni azt a tojást.
- Akartam ám, majd mit mondok! Meg akartam forgatni a tojásokat a fészekben. Hogy egyformán melegedjenek. Még egy pár nap, és kikelnek.
- Apa leszek – tette hozzá büszkén.
- Öööö, gratulálunk – mondta a cickány.
- Akkor mi talán mennénk is - tette hozzá, és megpróbálta elvonszolni onnan a kaméleont. Az azonban nem hagyta magát.
Odalépett a siklóhoz.
- Uram, le vagyok sújtva - mondta - Nem is tudom, hogy kérjek bocsánatot. Esedezem, legyen olyan jó, és vágjon maga is pofon.
A sikló a cickányra nézett. A cickány megvonta a vállát. A sikló nagyot nyelt, és gyanúsan megremegett...
- Nem haragszom – nyögte ki végül – És nem is vágom pofon.
- Hát mivel vágnám, amigo? Mivel? – És kirobbant belőle a kacagás.
A cickány hanyatt vágta magát, és jobbra-balra hempergett a földön, úgy nevetett.
- Külföldiek – morogta magában a kaméleon. – Semmi jó modor. Semmi finomság. De… nagyon kedvesek.
És elnézően elmosolyodott.
A hőscincér jólesően szusszanva dőlt le a puha mohaágyra. Mire körbejárta a tisztást, alaposan elfáradt.
- Öreg vagyok én már hőscincérnek. – állapította meg magában.
Előre örült, milyen jót fog aludni ezen a ruganyos mohán. Egyszer csak meglátta a bodobácsot, amint nagy sebességgel lohol a cincér-lak felé.
- Valami baj van, Bódog? – kérdezte tőle a cincér, amikor oda ért.
- Jaj-jaj, Hektor úr! Jöjjön gyorsan! Azt hiszem, elrabolták a siklót. A muslincák találták meg.
- Mit találtak a muslincák?
- Hát... a sikló hűlt helyét.
A hőscincér óvatosan megkérdezte:
- Mondja, Bódog, jól érzi magát?
- Soha jobban, soha jobban, köszönöm.Miért kérdi?
- Á, nem is tudom. Hát, akkor vezessen oda a muslincákhoz.
Sietősen megindultak. Egyszer csak a hőscincér gyanakodva megszólalt:
- Mondja csak, Bódog. A muslincák… nincsenek egy kicsit…hogy is mondjam csak…szóval... nem spiccesek egy kicsit?
- Ööööö… egy kicsit talán.
A hőscincér megtorpant.
- Elment a jódolga, Bódog? Hát a spicces muslincák miatt rángat ki otthonról? Aztán legyintett.
- Na, mindegy. Most már megnézem, mi van.
Szótlanul mentek tovább.
- Gondolom, már megint erjedt gyümölcsöt találtak –, morfondírozott a hőscincér -, az szállt a fejükbe.
Mikor a tisztás közelébe értek, meghallották a muslincák jókedvű dalolását.
- Felmegy a legény a fára, a meggyfa tetejére - fújták teli torokból.
- Na, legalább tudjuk, milyen gyümölcs volt – jegyezte meg elmosolyodva a hőscincér.
- Ajjaj – szólalt meg hirtelen valamelyik muslinca elszontyolodva. – Hogy mi mit kapunk ezért a drága mamától.
- Haj-haj. De mit ám.
- Nem dicsér meg minket.
- Az már biztos. Haj, haj.
- Lehet, hogy még egy frászt is lekever.
- Mint a pinty.
- Vagy a ponty.
Mire a bodobács meg a hőscincér oda értek, az előbb még vidám muslincák szerencsétlen képpel kókadoztak egy galagonya bokor alján.
Amikor meglátták a hőscincért, újra felélénkültek. Felpattantak, és egyszerre kezdték magyarázni:
- Hektor úr! Képzelje csak, elrabolták szegény siklót!
- Még a kabátját sem volt ideje felvenni, úgy elrabolták!
- Úgy elrabolták, mint a pinty!
- Vagy a ponty!
- És mi találtuk meg!
A hőscincér nagyot kiáltott.
- Elég lesz már! Úgy dönögtök, beleszédül az ember! Mit találtatok?
- Hát csak a sikló hűlt helyét találtuk.
A hőscincér mérgesen nézett rájuk, mire az egyik muslinca óvatosan hozzátette:
- Vagyis a kabátját.
- Hadd lássam.
A bokor mögött ott hevert a sikló üres kabátja.
– Az biztos, hogy nincs benne a sikló - mondta a hőscincér. - De attól nem biztos, hogy elrabolták. Nézzünk körül. Hátha itt van valahol.
A muslincák felröpültek a galagonya bokor fölé.
- Ott vaaan! Látom! – mutatott le maga elé az egyik. - Hőscincér úr! Itt van! Megtaláltuk! Jöjjön gyorsan!
Azzal leereszkedtek a földre. Nézték a siklót, és az egyik muslinca egyszer csak tétován megjegyezte:
- Szegény sikló. Hát ez milyen kicsi lett így a kabátja nélkül.
- Igaz. Egész összement.
- Gyorsan, gyorsan, bújj vissza a kabátodba, nehogy megfázz – kiabáltak rá.
Amikor hőscincér meg a bodobács odaértek, azt látták, hogy a muslincák egy nagyon mérges földigilisztát próbálnak a sikló kabátja felé terelgetni.
- Hektor úr! – mondta bosszúsan a giliszta. – Magyarázza már meg nekik, hogy nem én vagyok a sikló.
Azzal sietve befúrta magát a földbe. A muslincák szájtátva néztek utána.
- Jó napot, Hektor úr! Mi ez a csődület?- szólalt meg egyszer csak a hőscincér mögött a sikló.
- Hőscincér úr! Ő most az igazi sikló? – kérdezte óvatosan az egyik muslinca.
- Nahát, Simon! – mondta a hőscincér - örülök, hogy látom. Itt egyesek már azt hitték, hogy elrabolták!
És mérgesen nézett a muslincákra.
- Nem hissssszem el! – nevetett a sikló. – Hát ki rabolna el engem?
- Hát, ugye itt volt az üres kabátja – mondta a bodobács.
- Azért gondolták? Levetettem, mert kinőttem már. A siklók így csinálják. Nézzék csak meg a szép új kabátomat. Ez most egy darabig jó lesz.
- Szóval akkor megvan a sikló? Nem rabolták el? Mehetünk haza? – érdeklődött az egyik muslinca.
- Igen – mondta a hőscincér. – Mehettek. Köszönjük a segítséget.
A muslincák elindultak hazafelé. Közben hangosan sóhajtoztak.
- Hogy mi mit kapunk ezért a drága mamától…
- Haj-haj. De mit ám.
- Nem dicsér meg.
- Az már biztos. Haj-haj.
- Talán még egy frászt is lekever…
- Mint a pinty.
A hőscincér meg a bodobács összenézett.
- Vagy a ponty – mondták kórusban. És nevettek.
- Kisasszony, idejönne egy pillanatra?
A törékeny stewardess rápillantott az űrsikló első osztályán utazó elegáns, sötét öltönyös úrra, és kötelező udvarias mosollyal az arcán odasietett hozzá.
- Meg tudná nekem mondani, hogy mi ez? - kérdezte a szemmel láthatóan tehetős üzletember a nőtől, és a legutolsó ülés sor mögött diszkréten meghúzódó tárgyra mutatott.
- Cicavécé - felelte magától értetődő természetességgel, ragyogó mosollyal a stewardess.
- Hogy micsoda?
- Macskaalom. Tudja, uram, amibe a cicák... - elhalt a hangja. Ez talán nem a megfelelő téma volt egy első osztályú utas számára.
- Tudom, kisasszony, hogy mi az. Tudom, csak nem értem. Hogy pontosabban fogalmazzak, nem akarok hinni a szememnek.
- Öööö... meg tudom magyarázni, uram.
Ám az utas mintha meg sem hallotta volna.
- Nem szóltam, amikor az indulás után a repülőtér fölött köröztünk fél órát, mert Mr Aladdinnak késett a csatlakozása. Bár meg kell mondanom, hogy a kuplunghiba miatt időnként felröppenő repülő szőnyege okozott néhány meleg percet a kabinban. De nem szóltam. Azt sem tettem szóvá, amikor kis kitérőt tettünk, hogy a Nagymedvének ledobjunk egy doboz paprikás medvesajtot. Emberek vagyunk. De, kisasszony, mindennek van határa. És ez a cicavécé...hát ez…
Elvörösödött a feje. Úgy nézett ki, mint akit gutaütés kerülget.
- Azt hiszem, mindjárt felrobban az agyam – mondta - Hát mindenki megbolondult?
- Biztosíthatom, uram, erről szó sincs. Ám, mint bizonyára hallotta, cégünkben nemrégiben jelentős részesedést vásárolt a "Sajtból van a Hold" Eb Holding. Az ő utasításukra módosítanunk kellett az eredeti útvonalunkon. Jelenleg olyan légi folyosót használunk, amely átvezet az Egerentyű Ködön. Ön is értesülhetett róla, hogy ezen a területen sajnos számolnunk kell egér kalózok támadásával.
- Micsoda? Engem erről senki nem tájékoztatott.
- Sajnálom, uram. Az egér kalózok támadásának kivédésére cégünk légi marsallt állított szolgálatba.
- Öööö...nem értem az összefüggést.
- Jöjjön velem, uram. Megmutatom.
Felmentek a gép emeletére. Itt kevesebb utas tartózkodott. A fiatal stewardess odavezette a férfit az egyik kényelmes karosszékhez, amelynek a támlája fordult az utastér felé. A nő halkan köhintett, mire a fotel hirtelen feléjük fordult.
Az utasnak hallhatóan elakadt a lélegzete. A karosszékben egy hatalmas, kövérkés kandúr terpeszkedett, kakaót iszogatva.
- Ő a légi marsall? - kapkodott levegő után az utas.
- Igen. Ő az. Csizmás Kandúr. Talán már hallott róla.
- De hát ez felháborító! Panaszt fogok tenni a... - elhalt a hangja. Belenézett a légi marsall szemébe, és egy ártatlan cicamica nézett vissza rá. Mint az ő Cickomja, a kiscica, akit kicsi korában kapott, egy régi karácsonyon. Mennyire szerette azt a cicát...
- Khm - mondta zavartan, és elfordult. - Sajnálom, kisasszony, hogy ekkora ügyet csináltam belőle. Hogyne, a cicusnak is jár, ami jár. Elnézést.
- Semmi baj, uram. Valóban kissé szokatlan módszer. Engedje meg, hogy visszakísérjem a helyére. Erre parancsoljon.
Az utas háta mögül visszanézett a macskára, és rákacsintott.
- Vén gazember - súgta. - Már megint bejött a trükköd. Mindjárt hozok még egy kis kakaót.
A kékcinke magába roskadva ült egy faágon, és akkorákat sóhajtott, hogy táncra perdültek körülötte a levelek.
A mókus érdeklődve figyelte az odúja közeléből. Közben egy fenyőtobozt forgatott a két mancsa között, és villámgyorsan tépte róla tűhegyes fogával a pikkelyeket, hogy hozzáférjen a finom fenyőmaghoz. Amikor végzett, a földre hajította a csutkát, beletörölte a mancsát a bundájába, és fürgén közelebb szökkent a cinkéhez.
- Mi van, Dénes? – Kérdezte barátságosan – Igen búsnak látszol.
- Az is vagyok, az is vagyok, haj, haj – és akkorát sóhajtott, hogy csak úgy táncoltak a falevelek.
- Nem szomorkodhatsz ilyen gyönyörű tavaszi napon. Nézd csak, mindenki hogy sürög-forog. Építik a fészkeket. Készülnek a tojásrakáshoz.
- Úgy tudom, neked is van párod – tette hozzá, és vidáman rákacsintott.
- Ó, jaj – temette a szárnyába a fejét a cinege -, hát éppen ez az. Éppen ez az. Jaj-jaj.
A mókus értetlenül bámult.
- Mondd már, hogy mi a baj, mert kifúrja az oldalam a kíváncsiság.
- Hát az én szépséges Kamillámmal családot alapítanánk.
A mókus fülig érő szájjal rikkantotta:
- Éljen! Gratulálok. Biztosan szép fiókáitok lesznek.
- Jaj-jaj, de nagy ám a baj! Jaj-jaj.
- Hát mi a csuda baj lehet még?
- Nincsen kakukkfű.
A mókus azt hitte, rosszul hall. Megrázta a fejét.
- Képzeld, úgy hallottam, mintha azt mondtad volna, hogy nincsen kakukkfű.
- Azt is mondtam, azt, azt.
- Kakukkfű?
- Igen.
- Kakukkfű.
A mókus töprengett egy sort, de csak nem jutott az eszébe semmi okosság.
- Szabad a gazda – szólalt meg végül. – Most már áruld el, mi ez az egész.
A cinke ismét nagyot sóhajtott, aztán belekezdett:
- Mi kékcinkék kakukkfűvel béleljük a fészkünket. Kell a fiókáknak. Egészségesek lesznek tőle. Anélkül nem rakhatja le a tojásokat az én Kamillám. Amíg nincs kakukkfű, nincs család. És sehol sem találunk kakukkfűt. Tudod, a szárazság…Jaj-jaj.
- Ó – mondta gondterhelten a mókus. – Értem. Hát ez már baj, komám.
Most már ketten sóhajtoztak.
Aztán hirtelen felderült a mókus arca, és vidáman felrikkantott.
- Komám! Van egy ötletem. Szólok itt néhány ismerősnek, hogy nézzenek körül jártukban-keltükben. Lesz itt neked annyi kakukkfű, hogy el sem fértek tőle.
Aztán halkan megkérdezte:
- Izé… milyen is a kakukkfű?
- Öööö…hát olyan… - magyarázta a cinke szárnyával hadonászva – kicsi és lilás a virága.
- Jól van, komám, menj csak haza a te Kamilládhoz, kezdhetitek építeni a fészket. A többit meg bízd rám.
Ment a mókus a barátokhoz, elmesélte a cinke baját. Bólogatott a pocok, persze, segít, a sün is, még a hangyák, meg a vakond is örömmel vállalkoztak.
Délre aztán ott hevert a tisztáson egy csokor kígyószisz (a vakond egyben túrta ki az egész tövet), pár ibolya, egy Szent Péter kulcsa (ezt a sün találta), és éppen akkor fordult a tisztásra a hangyák menete, akik a fejük fölött egy gyönyörű harangvirágot hoztak.
- Na, Dénes, melyik az? – kérdezte örömmel a mókus.
A kékcinke sorra járta a sok lila virágot, és egyre jobban elszomorodott.
- Haj-haj – sóhajtotta - Köszönöm, barátaim. Sajnos nincs köztük kakukkfű. Haj-haj.
Időközben odatelepedett egy ágra a közelben egy kakukk, hogy megnézze, mi ez a nagy sürgés-forgás. Most felfigyelt.
- Kakukkfüvet mondtál? – kérdezte érdeklődve.
- Tudod – mondta neki a mókus – az kell a fészkükbe. Amíg nincs kakukkfű, nincsenek kiscinkék. Dénes pedig nagyon szeretne már fiókákat.
- Hát ezen ne múljék a cinke nemzetség jövője! – kurjantott a kakukk – Most volt a nevem napja, és mindenki kakukkfüvet hozott nekem. Azt gondolták, milyen eredeti ajándék. De én sajnos nem bírom az illatát. Jót teszel velem, ha elfogadod tőlem. Hozom is már.
Térült-fordult a kakukk, és hozta a sok kakukkfüvet. A kékcinke majd kibújt a bőréből örömében.
- Jöhetnek a kiscinkék – kiáltotta – Végre apa leszek!
Felnyalábolt annyi kakukkfüvet, amennyit bírt, és meg-megbillenve elrepült a fészke felé.
A többiek meg tanácstalanul nézték a tisztáson heverő virágokat.
- Hahó, méhecske! – kezdett el kiabálni hirtelen a mókus. – Nem vagy éhes?
Az idegen
Egy nap fura, tarka madár jelent meg a tisztás szélén álló nyírfa ágán. Az erdő lakói gyanakodva méregették a színes tollú idegent.
- Biztos valami városi szerzet – jegyezte meg epésen a varjú. – Azok járnak ilyen cifrán. Az én unokaöcsém is, amint beköltözött a városba, azon
nal valami flancos szürke mellényt kezdett hordani. Azt mondja, ő dolmányos varjú. Dolmányos… az ám. Egy piperkőc, ha engem kérdeznek. Már nem is jó neki a mi szép fekete gúnyánk.
- Nana, azért nem mind piperkőc, aki színes ruhában jár – szögezte le sietve a piros sapkás fakopáncs, aki éppen az öreg tölgyfát kopogtatta.
– Különben is, mi is voltunk fiatalok, nem igaz? – tette hozzá, és tréfásan oldalba bökte barátját, az uhut.
A bagoly, nappal lévén, éppen jóízűen szendergett, úgyhogy kis híján leesett az ágról a barátságos legyintéstől. Miután visszanyerte az egyensúlyát, kissé szomorkásan felelte:
- Huhú, huhú, hú de régen volt az már.
A bagoly hangjára felpillantott egy éppen arra igyekvő mezei pocok, aztán sietősen eltűnt a bokrok alatt.
- Régen bizony, de kááár- sóhajtott a varjú.
- Engem ugyan nem zavar a gúnyád – jegyezte meg a vakond, kikönyökölve a vakondtúrás tetején.
Harsány nevetés fogadta a szavait.
- Most mi van? – kérdezte sértődötten.
- Nem akarlak megbántani, vakond koma – mondta neki az ismét előóvakodó pocok -, de te az orrod hegyéig sem látsz.
- Attól még lehet véleményem – dünnyögte a vakond az orra alatt.
- Szóval, miféle szerzet vagy? – folytatta a kérdezősködést a varjú.
- Lulu vagyok. És hullámos papagáj.
- Lulu? Hát… miféle név ez?
- Mifelénk eléggé megszokott.
- De hát fiú vagy te, vagy lány?
- Fiú. Nem látod?
- Cifra gúnya, lányos név, hát miféle fiú az ilyen?
- Nagyon is rendes! – állt a sarkára a hullámos papagáj. – Nem ez a fontos.
- És mit keresel az erdőben? – kérdezte kíváncsian egy kis cinke.
- Majd én mindjárt megmondom! – pattant közéjük apró öklét harciasan rázva a mókus. – Lopni jött!
- Micsoda? – nyitotta ki fél szemét a kiabálásra a bagoly.
– Mit mondtál?
A pocok ismét sietve az árnyékba húzódott.
- Ellopta a diómat! Eldugtam az avarban, és mire megfordultam, már csak egy színes villanást láttam, és huss! Ez a cifra gúnyás elvitte a diómat!
- Szó sincs róla! – tiltakozott a hullámos papagáj. - Nem is láttalak eddig. Most érkeztem csak.
- Akkor ki lopta el a diómat? Te vagy itt egyedül idegen.
- Akárki lehetett. – vágott vissza Lulu. - Miért, itt talán senkinek sincs színes ruhája?
A vörös sapkás fakopáncs a kék kabátos cinegére nézett, az meg a piros mellényes vörösbegyre.
- Öööö… - kezdte a vörösbegy – nem kéne talán...
- Lárifári! – vágott közbe a mókus. – Mi itt mind ismerjük egymást. Ö meg nem közülünk való. Csak ő lehetett.
- Nem ő volt – bújt elő egy faág mögül lehorgasztott fejjel
a szajkó.
A hullámos papagáj megkönnyebbülten felkapta a fejét.
- Hát akkor ki volt, ha szabad érdeklődnöm? – tette csípőre harciasan a kezét a mókus.
- Öööö… khm… én voltam.
Erre nagy csend lett.
- Teeeee? Teeeee? – nyögte ki végül a mókus. – De hát… miért?
- Csak meg akartalak tréfálni – magyarázta elkeseredetten a szajkó. - Később visszaadtam volna.
- De hát akkor… miért nem adtad vissza? Nem láttad, mennyire mérges vagyok?
- Dehogynem láttam, dehogynem. Éppen azért… Nem mertem szólni, hogy én voltam.
- Ezt nem értem – szólt közbe a varjú.
- Látnotok kellett volna – fordult a többiek felé a szajkó.
- Nagyon ijesztő volt. Az öklével hadonászott, és azt kiabálta, ha megtudja, ki volt, olyat tesz, hogy maga is megbánja.
- Muhaha! – kacagott a mókus. – Megijedtél, mi? Hihihi. Csak mérgemben mondtam. Hát mit csinálhat egy ilyen kicsi állat?
A szajkó egy darabig csak nézett, aztán belőle is kitört a kacagás.
- Jaj, de nagy szamár voltam – mondta aztán végül. – Megyek, hozom a diódat.
- Khm – szólalt meg a bagoly. – Szerintem a mókusnak még volna valami dolga.
A mókus szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Ne haragudj, Lulu. Szégyellem magam. Nagyon bután viselkedtem.
- Spongyát rá – mosolygott a papagáj. – Nem haragszom. Érdekel valakit, hogy miért jöttem az erdőbe? Talán tudtok segíteni nekem.
A többiek figyelmesen közelebb húzódtak, és Lulu mesélni kezdett.
- Elegem van a pöttyeimből! - vágta karba a kezét dacosan Katica.
- Ajjaj - vakarta meg a fejét Dániel, az apja.
- Kamaszodik a lányod. Beszélj vele - mondta a feleségének, Borbálának.
- Ugyan, Katica - érvelt az anyja - gyönyörűek a pöttyeid. Csak úgy ragyognak a szép piros szárnyadon.
- Uncsik! Pötty-pötty-pötty. Nincs benne semmi izgalom.
- De hát, Katica - vágott közbe értetlenül az apja. - Mi ilyenek vagyunk. Hát ezért hívnak minket úgy, hogy hét pettyes katica.
- Akkor én nem is akarok tovább katica lenni. Inkább világgá megyek! - és hátat fordított a szüleinek.
- Drágám...- kezdte az anyja, de a férje intett neki. Hadd menjen a feje után, majd megokosodik.
Katica elindult. Lassan poroszkált, a hosszú fűszálakat kerülgetve. Kezdett kimelegedni, és meg is szomjazott. Előtte egy fűszál végén jókora harmatcsepp hintázott. Katica vágyakozóan nézett fel rá. Abból ihatna. Felrepüljön érte, vagy megvárja, amíg lehullik, töprengett.
Egyszer csak barna szöcske pattant a fűszálra. Az kilengett a súlya alatt, a harmatcsepp lepottyant, és tetőtől talpig beterítette Katicát.
- Elment az eszed? - kiabált mérgesen a szöcskének, miközben hat lábával sebesen törölgette magáról a harmatcseppet. - Most csupa víz lettem.
- Oppardon - válaszolt nyeglén a szöcske. - Nagy kaland. Nem fulladtál bele. Különben is, mit téblábolsz ott lent?
- Világgá megyek - jelentette ki büszkén Katica.
A szöcske hanyatt vetette magát a fűszálon, és a hasát fogva nevetett.
- Muhaha. És minek?
- Unom már, hogy katica legyek.
- Mindjárt tudtam, hogy nincs ki a négy kereked. Hát mi lennél ezekkel a pettyekkel?
Katica úgy érezte, mintha leforrázták volna.
- Hát épp erről van szó! Utálom a pettyeimet!
- Lányok - mormolta a szöcske - Csak a divat érdekli őket.
- Amúgy merre mennél? - tette hozzá hangosan.
- Még nem tudom. Csak megyek a csápjaim után.
- Tudod, mit? Elkísérlek. Nehogy valami bajod essen.
Katica habozva nézett a szöcskére.
- Nem is tudom. Nem is ismerlek.
- Sziszi vagyok - mondta a szöcske, és mórikálva meghajtotta magát.
- Hát az meg miféle név?- kérdezte Katica gyanakodva.
A szöcske zavartan toporgott.
- Ööö...Igazából Szilárd a nevem - mondta, és lesütötte a szemét.
Most Katica dobta magát hanyatt a fűben, úgy nevetett, lábaival vidáman kalimpálva a levegőben.
- Szilárd...bruhaha...Szíííííílárd....
Kacagva törölgette a könnyeit.
- Most mi van? - nézett rá sebzetten Sziszi. - Hát tehetek én róla?
- Igazad van - mondta Katica. - Ne haragudj. Nem az számít, hogy hívnak.
Rámosolygott Sziszire.
- Elkísérhetsz.
- Már jövök is! – kurjantott Sziszi, és levetette magát a fűszálról.
- Auuu! – kiáltott fel aztán, és a földön hemperegve fájdalmas képpel szorongatta a térdét.
- Mi történt? – kérdezte aggódva Katica.
- Megütöttem a térdemet – válaszolt fancsali arcot vágva Sziszi.
- Mutasd.
Katica szemügyre vette a horzsolást. Aztán odatartotta a hátát Sziszi elé.
- Vegyél le róla egy pöttyöt.
Sziszi levette Katica hátáról a középső pöttyöt, és átnyújtotta neki.
- Tessék.
- Na. Most ezt szépen rátesszük a sebre a térdeden. Tartsad.
Katica csinosan rásimította a pöttyöt a sebre.
- Így ni. Kész – mondta. – Mehetünk.
Együtt ballagtak tovább. Egyszer csak Sziszi megtorpant.
- Mi ez a sárga por rajtad? – kérdezte Katicát.
- Sárga por? Mi van? – nézett rá álmélkodva Katica, aztán elnevette magát. – Te is tiszta sárga vagy. Irigykedsz talán?
Sziszi már nyitotta a száját, hogy feleljen, amikor meghallották, hogy valaki sír a fejük felett.
- Látsz valamit? – kérdezte Sziszi a nyakát nyújtogatva.
- Nem látok. Belóg fölénk ez a virág. Mindjárt fölrepülök, és körülnézek.
Katica felrepült a virágágyás fölé. Egy sárga nárcisz egyik szirmán bársony ruhás méhecske ült, és hangosan sírt. Katica leszállt mellé, és megkérdezte:
- Miért sírsz?
A méhecske ránézett. Egy pillanatig csak bámult rá, aztán még hangosabban kezdett zokogni.
- Na, jól van, ennyire azért nem vagyok ijesztő – dünnyögte Katica, és kezdte leporolni magát. – Katica vagyok, csak valami sárga por potyogott rám.
Erre a méhecske még hangosabban zendített rá.
- Na, mi van? – kérdezte Sziszi a virág alól.
- Gyere fel – szólt le neki Katica. – De óvatosan. Ez mindentől bőg.
Sziszi felugrott a szomszédos nárciszra. Innen jól látta, hogy a méhecske háta mögött egy kis zsák hever. Lyuk tátongott a zsákon, és valami fura sárga por ömlött ki belőle.
- Ó-ó – mondta Sziszi. – Én már tudom, mitől lettünk sárgák, Katica. Nézd csak azt a zsákot.
- Zsák? Hol van?
A méhecske előhúzta a háta mögül.
- De hát mi ez?
- Hát ez a zsákom – mondta még mindig hüppögve a méhecske.
- És mi van benne?
- Ebbe gyűjtöm a virágport. Csak beakadt a vadrózsa tüskéjébe, és kiszakadt. Szétszóródott az összes virágporom – és már újra bömbölt.
Katica intett Sziszinek, aztán felé fordította a hátát. A szöcske levett róla egy pöttyöt, és kérdőn nézett Katicára. Az bólintott. Sziszi fogta a pöttyöt, és ügyesen befoltozta vele a méhecske zsákját.
- Hm. Ez az egy nem lesz elég – jegyezte meg Katica, kritikusan szemlélve az eredményt. – Kell még egy.
Amikor végeztek, Katica mosolyogva mondta a méhecskének.
- Na. Most már gyűjtögethetsz tovább.
- Ó - kerekedett még nagyobbra a méhecske szeme. - Nahát. Köszönöm. Már megyek is.
Azzal hangos zümmögéssel elrepült.
Katica Sziszire mosolygott. Sziszi kacsintott.
- A kis bőgőmasina - mondta nevetve. - Mehetünk tovább?
- Aha. Várj csak! Az meg mi ott? - mutatott előre Katica. A fűben mintha körbe forgott volna valami.
- Nézzük meg.
Sziszi nagy ugrásokkal igyekezett előre, Katica meg repült előtte, és mutatta az utat. Mikor a közelbe értek, Katica leszállt Sziszi mellett, és egy nagy dió mögé húzódva szemlélődtek.
Most már jól látták, hogy egy futrinka forgolódik izgatottan körbe - körbe, mint aki keresgél valamit.
- Odamenjünk? - suttogta Sziszi.
- Nem is tudom - tűnődött Katica. - Van nála két nagy bot, és nagyon izgatottnak látszik. Mi van, ha ránk támad?
- Egy futrinka? Höhö. Csak nem ijedsz meg egy futrinkától?
- Milyen bátor vagy, Sziszi - jegyezte meg elismerően Katica.
- Ööö...nem igazán - vallotta be a szöcske elvörösödve. - De ha nagyon hadonászik a bottal, én elugrok, te meg elrepülsz, nem igaz?
Katica elképedve ránézett, aztán kitört belőlük a nevetés.
- Höhö - mondta Katica. - Nem ijedünk meg egy futrinkától.
És megint nagyon nevettek.
Szép lassan előóvakodtak a dió mögül.
- Öööö... - szólalt meg határozottan Sziszi.
A futrinka felkapta a fejét, és feléjük fordult. Katica hátrahőkölt. Sosem látott még ilyen futrinkát. Hat lába mellé még két bot is fel volt erősítve az oldalára, és a fején összesen hat szemet számoltak.
- Te...nem a futrinka vagy? - kérdezte óvatosan Katica.
- Ugye? - ragyogott fel a futrinka szeme. - Ugye, hogy te is póknak néztél?
Jobbra fordult, és pózba állt.
- Pók.
Balra fordult, és ismét pózba állt.
- Pók. Igaz?
- Hát, nem is tudom… - hebegte Katica. – Miért is akarsz pók lenni?
- Jelmezbálba megyek. A legjobb jelmez viselője kap egy oklevelet. És én még sosem kaptam oklevelet. Mert miért is adnának egy futrinkának? Hát mit csinál egy futrinka, amiért oklevelet kapna? De ez a pók jelmez…Látjátok?
Meglengette a két botot.
- Nyolc lábam van. És… - húzta ki magát büszkén – nyolc szemem.
- Vagyis…- szontyolodott el – éppen ez a baj. Ragasztottam szép pipacs magokat a homlokomra, de kettőt valahogy elvesztettem. Azt keresem itt már mióta, körbe-körbe járok, de nem találom őket sehol.
- Hajh – sóhajtott fel – egyszer kaphattam volna oklevelet, de nem sikerült mégsem. Hajh, hajh.
- Ne sóhajtozz, futrinka – szólt rá Katica. – Inkább vegyél le a hátamról két pöttyöt, és ragaszd fel a homlokodra. Aztán igyekezz a jelmezbálba. Jó szórakozást.
Nézték, ahogy a boldog futrinka – pók elrohan, bőszen csapkodva két pótkarjával. Aztán tovább bandukoltak.
- Kezd nagyon meleg lenni – jegyezte meg Sziszi. – Mi volna, ha pihennénk az árnyékban egy kicsit?
- Jól van. Ott, a tormalevél alatt szép zöld fű van. Menjünk oda.
Odaértek a tormalevélhez, és leheveredtek az árnyékban. Volt ott egy piros kavics is, meg néhány meggymag. Katica már éppen elszunyókált volna, amikor megszólalt a piros kavics:
- Hajh-hajh.
Aztán még egyszer azt mondta:
- Hajh - hajh.
Katica meglepetten pislogott. Lehetséges, hogy napszúrást kapott? Gondolta, oldalba böki Sziszit, de amikor feléje fordult, látta, hogy ő is tátott szájjal bámulja a kavicsot.
- Te is hallottad? – suttogta Katica.
- Aha.
- Mi ez? – kérdezte Katica.
- Hát, úgy néz ki, mint valami piros kavics.
Erre már megreszketett a piros kavics, és hangosan zokogni kezdett.
- Hát éppen ez az. Éppen ez az – mondta hangosan szipogva -, hogy úgy nézek ki, mint egy kavics. De én egy bodobács vagyok!
- Micsoda? De hát a bodobácsoknak két pötty van a… Ó… - értette meg Katica. – Elvesztek a pöttyeid?
- Ehel – zokogta a bodobács.
- De hát hogyan?
– Menyegzőre készülök, és elvittem a tisztítóba a kabátom. És annyira kimosták, brühühü, de annyira, hogy most nihincsen rajta egyetlen pötty sem. Brühühühü. Hát hogy álljak így az arám elé? Mikor úhúgy nézek ki, mint egy kahaviiiics. Brühühü. - És rázta az egész testét a zokogás.
- Sziszi – intett Katica. – Hány pöttyöm van még?
- Öööö – számolgatott egy kicsit a szöcske – még éppen kettő. Odaadod neki?
- Persze. Hát hogy álljon így az arája elé? – és kacsintott.
Felrakták a pöttyöket a bodobács hátára, aki magán kívül volt az örömtől.
- Köszönöm, köszönöm – áradozott. – Az összes leendő kis bodobács nevében is. Repülök gyönyörű arámhoz. Jövök már, drágám.
Azzal szárnyra kapott, és elrepült.
Sziszi és Katica indultak volna tovább, de hirtelen előttük termett egy zajos társaság.
- Katica, gyere, kerüljük el őket – húzta vissza Sziszi a barátját.
- Miért, kik ezek?
- Mezei poloskák – felelte halkan a szöcske. – Nem csak nagyon ostobák, de nagyon büdösek is.
Ez utóbbit már csak súgta, de a jövevények így is meghallották.
- Mire vágsz fel úgy, te szöcske? - kérdezték, és fenyegetően köréjük gyűltek.
Hirtelen megakadt a tekintetük Katicán. A banda vezére odaállt eléje.
- Hát te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte tőle.
- Katica vagyok, nem látod? – vetette fel a fejét önérzetesen a katicabogár.
- Katica! Hihihi! Még hogy katica! – fogták az oldalukat a nevetéstől a poloskák.
– Bruhaha! – nevetett a bandavezér is. - Hiszen mindenki tudja, hogy a katicák hátán pöttyök vannak. Úgy is hívják őket, hogy öt…nem, hat…vagy mégis öt…
Ujjain számolgatni kezdett.
- Öt, vagy hat, vagy….
- Hagyd békén a barátomat! – pattant Katica elé Sziszi. – Igenis ő Katica. Te meg egy buta szamár vagy!
- Mi van? Mit mondtál? Hát nem vagyok én szamár! Hát hogy lehetnék én szamár, mikor én poloska vagyok?
- Pepe, azt hiszem, sértésnek szánta – jegyezte meg halkan az egyik testvére.
- Micsoda? Te sértegetni mersz, te szöcske? Majd mindjárt elzongorázom a nótádat!
- Talán elhúzod – jegyezte meg hetykén Sziszi, és karba fonta a kezét. Katica azért látta, hogy egy kicsit erőltetett a mosolya.
A poloskavezér fenyegetően elindult Sziszi felé, aztán hirtelen megtorpant, és leengedte a kezét.
- Most nem érek rá – motyogta. – Még találkozunk. Úgy megraklak majd, hogy cimbalomnak nézed az eget.
- Nagybőgőnek! – kiáltotta a sebesen visszavonuló poloskák után Sziszi. Aztán kidüllesztett mellel megjegyezte:
- Hiába, na, félelmetes vagyok.
- Az vagy, Sziszi – válaszolt Katica, és mosolyogva intett a levelek árnyékába visszahúzódó hőscincérnek, akinek a látványa megfutamította a poloskákat. – Úgy viselkedtél, mint egy hős. Köszönöm.
- Hát csak nem hagyom a barátomat? Nem igaz?
- Na, most meg mi van? – kérdezte aztán meghökkenve. - Sírsz? Hát már elmentek. Ne sírj.
- Nem sírok, Sziszi, csak… hiányzik a családom. Haza akarok menni. Elkísérsz?
- Hát persze.
Szótlanul poroszkáltak egy ideig. Aztán Katica felsóhajtott.
- Mit fognak szólni, hogy nincsenek pöttyeim? Azért így is katicabogár vagyok? Igaza volt a poloskáknak, még ha nem is tudták, hány pöttyösek vagyunk. A katicák pöttyösek, és kész.
Sziszi gyászosan hallgatott. Erre nem tudott mit válaszolni. Rápillantott Katica pirosan ragyogó, pötty nélküli hátára. Aztán megdörzsölte a szemét, és újra odanézett.
- Katica! – kiáltotta izgatottan nevetve – Katica! Valami…valami sötét foltok vannak a hátadon. Jönnek vissza a pöttyeid! Igazi hétpöttyös katica leszel, mire hazaérünk.
- Jaj, de jó - sóhajtott boldogan Katica. - Tudod, mit, Sziszi? Szeretem a pöttyeimet. Mégis.
Azzal elégedetten ballagtak tovább.
